Ivett
Magamra húzom a kapucnim, még csak egy napja vagyok itt Vancouverben, de ezt a városrészt már kiismertem valamennyire. Még elég sok pénzem maradt abból, amit Péter adott, de szállodába vagy motelba még nem mehetek.
Leülök egy fal tövébe, csak a világító neonfényeket és az elsuhanó autók lámpáit látom. A régi, nyomógombos telefonomra pillantok, elmúlt tíz óra. Ha jól számolom, otthon még csak dél lehet, max’ egy óra. Előveszem a hátizsákomból a rubik kockám és elkezdem tekerni, de nem nagyon figyelem, mit csinálok.
Vajon mi lehet Péterrel? Remélem nem került bajba miattam, mert segített. Ő mindig ott volt mellettem, a kezelések és kutatások alatt, olyan, mintha az apám lenne. Most is, amint megtudta, mi történt, rám parancsolt, hogy nehogy hazamenjek, összeszedett pár dolgot a cuccaim közül, adott pénzt, elintézte a repülőt is, hogy el tudjak menekülni, átjuttatott a reptéri rendőrökön, ha észrevettek volna, nem csak én kerülök bajba, hanem ő is.
Azt mondta, hogy nem mehetek hotelbe, amíg ez az egész le nem csillapodik, addig itt kell lennem az utcán, de ezt már úgyis megszoktam. Régen mindig elszöktem az intézetből, mert már elegem lett a kezelésekből, és abból, hogy mindenféle drótot rám aggattak. Akkor is túléltem, itt csak annyi a különbség, hogy Vancouverben vagyok, nagyobb a város, és angolul beszélnek. Mondjuk, nem sokat értek belőle, hiába tanultam a suliban, itt nem értem, sokkal másabb, gyorsabban beszélnek, és furcsa a kiejtésük. Még kaját is alig tudok venni a boltban. De majd csak megtanulom... Remélem.
Lehunyom a szemem és visszagondolok az eddig történtekre.
Végigmentem a folyosón, miközben megpróbáltam kerülni a tekinteteket, senki figyelmét sem felkelteni, holott tudtam, hogy ez lehetetlen. Nekidőltem a falnak, miközben a körmömet piszkáltam. Liza, az egyik osztálytársam állt meg előttem, tudtam, hogy gúnyosan vigyorog rám.
- Na mi van, most nem csevegsz a láthatatlan barátaiddal? - kérdezte tőlem megvetően. Nyeltem egyet és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de még nem akartam ráparancsolni Aidenre, nem akartam, hogy még jobban piszkáljanak. Bár megtettem volna… - Vagy a hangok most félrevonultak?
- Hagyj békén, Liza - mondtam neki halkan, habár tudtam, hogy nem fog hallgatni rám. Nem is tette, folyton szórakozott velem.
A lámpák megvillantak, nekem meg ökölbe szorult a kezem, megpróbáltam visszafogni.
- Hagyd abba! - kértem halkan, de természetesen Ő sem hallgatott rám, soha, senki nem hallgat rám.
- Mit hagyjak? Én csak beszélgetni próbálok veled… veletek - röhögte el magát gúnyosan. Összeszorítottam a szemem miközben a fejemet csóváltam, egyre jobban villogtak a lámpák, már az egész folyosón.
- Ne, ne, ne, ne, ne - kértem halkan Aident, miközben a fejemet csóváltam. - Ne csinálj semmit.
- Én nem csinálok, csak kedves vagyok - vigyorgott rám, mire én gyilkos tekintettel néztem rá. - Jah, nem is hozzám beszélsz?
- Jobb lenne, ha békén hagynál - mondtam neki halkan, mélyen a szemébe nézve. Úgy éreztem, muszáj figyelmeztetnem, holott tudtam már akkor, hogy ebből sehogy sem jöhetek ki jól.
- Különben mi lesz? A kung-fu harcos személyiséged előbújik és megver?
Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. - Történetesen igen - sziszegtem, majd meglöktem egy kicsit Lizát, aki hátratántorodott, én pedig ezt kihasználva elindultam kifele az udvarra. Hátha ott kevesebb kárt tud okozni Aiden.
- Aiden, kérlek, kérlek, kérlek, ne csinálj semmit, nem kell semmit sem csinálnod, látod, jól vagyok - mondtam halkan, nyugtatva a hozzám csapódó lelket, de sikertelenül, mert az udvar nehéz ajtaja sarkig vágódott ki előttem.
Kiléptem az udvarra, mire valaki megragadta a karom. Hátrapillantottam, és Liza fogta a csuklómat, és erősen megszorította, mire felszisszentem.
- Engedj el - könyörögtem neki halkan, de még jobban megszorította, sokkal erősebb nálam.
- Hogy merészelsz lökdösni? - kérdezte tőlem dühösen, miközben elengedett, de taszajtott egyet a vállamon. Most én tántorodtam meg. Körülöttünk feltámadt a szél, kavarta a száraz leveleket.
- Bo… Bocsánat - mondtam halkan, miközben ökölbeszörított kézzel erőlködtem, hogy megpróbáljam kicsit visszafogni Aident. Inkább megalázkodok, de nem akarok ebből bajt.
- Nincs bocsánat! Te egy senki vagy, nincs jogod engem taszigatni! - Minden szavánál lökött egyet rajtam, az utolsónál el is estem, de azonnal felpattantam.
Az udvar közepén voltunk, mindenki minket nézett, miközben eszeveszetten fújt a szél, kavarta a száraz leveleket, tépte a fákat. Ez nem egyszerű szél volt, hanem Aiden, amit rajtam kívűl senki sem tudott.
- Aiden, ne! Ne tedd ezt, kérlek, nincs semmi baj! - rogytam térdre.
- Még mindig Lizának hívnak!
Tudtam, hogy ez volt az utolsó csepp.
Egy hangos törést hallottam, majd a következő pillanatban egy kődarab hasba találta Lizát, aki ettől hanyatt esett, a fejét pedig beverte a betonba, láttam a körülötte növekvő vértócsát. Nem kelt föl többet.
- Miért kellett ez?! Ne csinálj már mást, biztonságban vagyok, ne bánts másokat! - kiabáltam, miközben könnyek patakzottak a szememből. Egy… egy gyilkos vagyok, megöltem egy embert… Erősen a hajamba markoltam, hátha a magamnak okozott fájdalom észhez téríti Aident, ez általában bejön. Nem sikerült. - Hagyd ezt abba, látod, mások nem bántanak, te se bánts másokat.
Kisebb-nagyobb kövek repkedtek körülöttem, egy széllökés hanyattvágta közelemben lévő bámészkodókat, az iskola ablakai kitörtek. Itt vesztettem el az eszméletem.
A gondolataimból sietős léptek zökkentenek ki. Ezen a kis utcán nem jár sok ember, ezért ültem ide, de most beljebb húzódok, az arcomba húzom még jobban a kapucnim.
- Maradj nyugton! És ne csinálj semmit! - suttogom szigorúan.
A léptek egyre hangosabbak, majd nem messze tőlem két alak megáll.
- Haydee! Kérlek várj - hallom egy fiú hangját, remek, szerelmesek civakodása… Már csak ez hiányzott.
- Láttad mit csinált velem? - csattan fel egy lány, gondolom Haydee. Mond még valamit dühösen, de nem értem mit, nagyon hadar. Hmm.. lehet nem is egy párocska…
- Nem úgy gondolta - válaszol neki a srác halkan. - Csak engem akart… - A végét megint nem értem.
A lány hadar valamit idegesen, majd szerencsére dühösen elindul, de nem az én irányomba. A srác még mond valamit halkan, majd a lány után megy. Végre, egyedül. Egyáltalán mi volt ez?
- Na látod. Semmi bajom nem lett. Nem kell mindenkit megtámadnod! - Még pár percig hallgatom az elhaló léptek zaját visszhangozni a kis utcában, majd újra lecsukom a szemem.
Egy rázkódó autóban tértem magamhoz. Azonnal kipattant a szemem. Ez egy rendőrségi autó?! Amikor megpillantottam, hogy ki ül a volánnál, azonnal megnyugodtam. Péter volt az. Az egyetlen orvos, akit az intézetben egy kicsit is érdekelt, hogy hogyan érzem magam és nem csak egy kísérleti patkánynak nézett, ahogyan a többiek.
Ő az egyetlen barátom…
- Jól vagy? - kérdezte tőlem, mire megráztam a fejem.
- Nem… - suttogtam. - Nem vagyok… Megöltem egy embert, leromboltam a sulimat.
- Nem ölted meg - mondta halkan, miközben rám nézett a visszapillantó tükörben. Valahol, valamilyen határban jártunk, de nem volt ismerős a terep. - Csak elájult, agyrázkódást kapott, ő a legsúlyosabb sérült.
Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Nem lettem gyilkos.
- Hova megyünk?
- El kell hagynod az országot, a kontinenset, keres a rendőrség és az intézet. Pestre viszlek a repülőtérre, az esti járatra foglaltam neked jegyet. Vancouverbe mész.
- Hova? - kérdeztem azonnal. - De hát… nem is igazán tudok angolul, senkit sem ismerek ott - suttogtam, miközben úrrá lett rajtam a rettegés. - Nem mehetek egyedül egy idegen országba semmi és pénz nélkül.
- Szedtem össze neked pár ruhát, meg raktam oda egy kis kaját meg pénzt, egy darabig elég lesz. Most az a lényeg, hogy minél hamarabb kijuss ebből az őrületből.
- Egyedül kell mennem, igaz? - kérdeztem halkan.
Némán bólintott.
Amikor kinyitom a szemem, egy srácot látok, velem szemben ül, kristályként csillogó zöld szemével egyenesen az enyémbe néz. Nem hallottam, hogy mikor jött ide, pedig nem aludtam.
Elmosolyodik.
- Maradj nyugton! - Lehet hogy most hülyének néz, de inkább, mint, hogy meghaljon, meg úgyis magyarul mondom, semmit nem ért belőle.
- Ó! Szóval magyar vagy. Ezt most nekem mondtad vagy a kis barátodnak? - kérdezi a srác, tök nyugodtan, ilyennel sem találkoztam még. Egyáltalán ezt honnan tudja? Vagy most mire utalt?! Honnan tud magyarul? - Várjunk csak. Te nem az a lány vagy, aki akkora felfordulást okozott a suliban? - Páni félelem önti el az egész testem, feljebb húzom a cipzárt a felsőmön. - Mit ne mondjak jó kis műsor volt, meg kell hagyni, én se csinálhattam volna jobban… na jó, de, de ahhoz képest, hogy ember vagy, egész jó volt.
- Kérlek. Ne adj fel a rendőrségen... - Könyörögve összeteszem a két kezem. Nem akarom, hogy még több kezelést kapjak, nem akarok még több kutatást, nem akarok megint labor patkány lenni.
- Feladni? Ki? Én? - mondja nevetve. - De, mivel imádkoztál szerény személyemhez, nem adlak fel a zsaruknak, még annak sem, aki épp abban a bárban ül, és ártatlan kislányokat fenyeget hobbiból.
- Nem fogsz? - kérdezem reménykedve, miközben kihúzom magam. Hátha, végre valaki nem bántani akar.
- Dehogyis - legyint egyet. Lehet, hogy azért nem ad fel mert ő valami bűnöző vagy gyilkos? A szívem a torkomban dobog. A sikátorok felől egy nagy kuka repül felé, de ő lazán elhajol előle, így a szemét a téglafalnak csapódik és szétszóródik mellettün, az orrom megcsapja a bűze. Elfintorodom..
- Aiden! Várj! - kiáltom..
- Hmm... Úgy látszik reggel lesz mit takarítani - mondja nyugodtan. Mi? Meg sem ijedt? Ilyen természetes itt, hogy kukák röpködnek?
Mélyen a szemébe nézek. Már kiskorom óta tudok a gondolatokban olvasni, Aidennek hála, bár ez nagy fáradságomba kerül, és nagyon kell koncentrálnom.
- Uhh baszus. De udvariatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam neked. - A szája nem mozog, ezek csak a gondolatai, könnyedén felnevet. - Bemutatkozzak fejbe? Vagy inkább személyesen? Mert nekem mindegy. - Vállat von. Mi ez meg kicsoda? Vagy inkább micsoda?! Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Jó, akkor inkább személyesen, mert én nem hallom a te gondolataidat. Én vagyok a hatalmas és legyőzhetetlen Isten, a tolvajok Istene, Én Reeyar a hatalmas, a megállíthatatlan, a sármos, a nők bálványa, a legjobb, a bámulatos… Hmm… milyen jól hangzik ez ezen a nyelven, nem véletlenül szeretem a magyart. - Egy pillanatra csendbe marad, már azt hiszem, végzett, de folytatja. - De, nyugodtan szólíts csak Ray-nek.
- Akkor te most tolvaj vagy? - kérdezem hitetlenkedve, és milyen isten, mi van, ez a csávó biztos, nem normális!
- Csak ennyi ragadt meg isteni személyemből? - vigyorog rám. - És te ki vagy?
- Öhm... Ivett… - mondom halkan. Basszus, jó ötlet volt az igazi nevemet megadni… Mondjuk, már mindegy.
- És az entitásod meg Aiden? Ha jól értettem - bólogat bőszen.
- Igen - válaszolom gépiesen. Entitás? Ez egész jó jelző Rá. - De milyen Isten? És hogy kerülted el a kukát? Meg honnan tudtad, hogy a gondolataidban olvasok? - Ray mosolyogva megcsóválja a fejét és feláll.
- Egyszerűbb, ha inkább megmutatom, bár most inkább ne menjünk vissza. B, egy kicsit... kiakadt Haydee-re, nem lenne jó ötlet még egy kamasz lányt a kezei közé dobni, lehet a te kezedet már tényleg eltörné… Habár, amire képes vagy, megnézném ki nyerne, te vagy ő. Húú… Ez nem is rossz ötlet...
Elindul, de én még nem követem. Nem tudom, jó ötlet ez, olyan fura ez az egész, ez a bohókás férfi, az állítólagos isten, aki mindent tud rólam, ráadásul még magyarul is beszél.
- Ha akarsz velem jöhetsz, vagy maradhatsz is… - fordul vissza, mire megcsóválom a fejem és felállok, végül is, nincs mit veszítenem. - Jó döntés - vigyorog rám, én pedig leporolom a farmerem. Vajon most fog megölni, és eladni a szerveimet vagy csak később?
- Még ne csinálj semmit - suttogom.
- Nem tudna nekem ártani, én ahhoz túl csodálatos vagyok - kap a mellkasához színpadiasan Ray. Erre egy kukafedő repül gyorsan felé, mint egy frizbi, de ő könnyedén elkapja. - Aidennek mániái a kukák? - kérdezi tőlem suttogva, amire önkéntelenül felnevetek, majd gyorsan a szám elé kapok. - Hogyan vehették észre az emberek? - kérdezi halkan, miközben a jobb kezével a karikafülbevalóját piszkálja.
- Mit? Világ életemben kísérleteztek velem az emberek - mondom halkan.
- Igen? - fordul felém. - Ez érdekes…
- Nem, nem az! Inkább borzalmas, egy rossz labor patkány voltam egy intézetben, sosem volt normális életem - csattanok fel idegesen, de a mondatot végül halkan fejezem be.
- Pedig a Síknak el kellett volna fednie…
- Egyáltalán, honnan tudsz te rólam, Aidenről? - kérdezem, idegesít, hogy ő tudja, mit tudok, mi vagyok, de én szinte semmit nem tudok magamról.
- Mondtam már - vigyorog rám, és elengedi a fülét. - Isten vagyok. Több, mint kétezer éve élek ezen a földön, sok mindent láttam már.
- Van még hozzám hasonló? - kérdezem, reménykedve, hogy igen, és tudnak nekem segíteni, hogyan kontrolálhatnám Aident és ezt az egészet.
- Igen, van, de a legtöbbjük elég… Messze él tőled, mondjuk így. És nem valószínű, hogy valaha találkoztok - vigyorog rám. - És nem csak neked van ilyen erőd, számotokra embereknek vannak más, fura szerzetek is.
- Ezt hogy érted?
- Ne kérd, hogy most itt elmagyarázzam… ha elkezdeném, akkor még egy hét múlva is itt állnánk - mondja és megszaporázza a lépteit.
- Kösz - morogom és utána sietek. Egy nagyobb utcán sétálunk, elég sok kocsi jár erre, meg járókelők, ez már nem Békéscsaba, hogy sötétedés után megálljon az élet. - Hova megyünk?
- Hozzám - mondja, de nem néz rám. - Kizárólag ma éjszakára elszállásollak, utána lehet jobban jársz Pete-vel.
- Ki az a Pete?
- Majd rájössz, és amennyire ismerem a magyarokat meg fogsz lepődni - vigyorog rám. Felvonom a szemöldököm, de nem válaszolok. - Erre - Nyitja ki az egyik felhőkarcoló ajtaját, és megvárja, amíg bemegyek. Egy nagy előtérben vagyunk, Ray pedig beelőz és, keresztülvág rajta, egyenesen a lifthez megy.
Beszállunk, majd felmegyünk a tizennegyedikre. Egy nagy, letisztult lakásba jutunk, a nappali és a konyha egybenyitva, csak egy bárpult választja el egy egymástól. Odabent minden rozsdamentes acél, és szerintem a legújabb, a hűtőn kirakott gyerekrajzokat látok, legalább ötöt. A nappalirészen egy nagy kanapé és plazmatévé van, meg két fotel, de nem igazán figyelek a berendezésre, a figyelmemet a teljesen üveg fal köti le, tökéletes kilátást nyújtva az alattunk elterülő városra. Közelebb lépek az üveghez.
- Ez gyönyörű - mondom.
- Jah - bólint egyet, közben becsukja a hűtőt. Odafordulok hozzá, a tekintetem újra megakadnak a rajzokon. Biztos, hogy gyerek csinálta. Van gyereke? Nem tűnik olyan apa típusnak...
- Maradjak csöndben? - Értetlenül néz rám, majd követi a tekintetem. Egy pillanatra grimaszol egyet, de szinte észre sem veszem, olyan hamar kisimul az arca. - Biztos alszik már a gyereked.
- Nincs gyerekem - mondja kifejezéstelen arccal és a szemembe néz. - Kimberly… Az én hibám… - Elfordul tőlem, tudja, hogy elkaptam pár gondolatfoszlányt. - Kaját találsz a hűtőben, szolgáld ki magad, azt ehetsz, amit akarsz - mondja unottan, majd a beépített szekrényhez megy és kivesz belőle egy párnát és egy plédet, és a kezembe nyomja. - A kanapén aludhatsz, a fürdőszoba arra van - mutat az egyik ajtóra. Meg sem várja a reakciómat, hanem bemegy egy másik ajtón, amit hangosan becsap maga után. Pár másodperc múlva a szemem sarkából egy madarat látok elrepülni az ablak előtt.
A konyhába megyek és szemügyre veszem a rajzokat. Elég kezdetlegesek, de a legtöbb egy kislányt meg egy felnőttet ábrázolnak kézen fogva, az egyik tetejére gyerek írással fel van írva, hogy ,,Kim and Daddy”. Vajon hol lehet Kim, mi történhetett vele?
Ray szobájához megyek és bekopogok, de nem kapok választ. Újra, erősebben kopogok, de még mindig semmi.
- Figyelj, én vagyok, sajnálom, hogy… kíváncsiskodtam. - kiáltom be. - Jól vagy? Most bemegyek. - Benyitok, de nincs bent. Hol mehetett ki? Hiszen nincs is másik ajtó, csak ez az egy. A tekintetem megállapodik a nyitott ablakhoz. Nem, nem ugorhatott ki, ahhoz túl magasan vagyunk. De mégis hogy csinálta?
Lassan kilépek, nem akarok nagyon belerondítani a személyes terébe. Lerogyok a kanapéra és megcsóválom a fejem. Gratulálok, Ivett, ezt jól összehoztad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése